Közhelynek tűnhet, ha azt mondom, kisiskolás koromtól restaurátor akartam lenni, pedig így volt. Ennek ellenére, csak néhány vargabetű után kötöttem ki mégis ezen a pályán - közel 25 éve. Nem igazán emlékszem olyan napra, hogy untam volna a munkám és ezért végtelenül szerencsésnek érzem magam. Van valami kényszeres háttere a munka szeretetemnek… a hiányos a törött, kopott, elaggott tárgyak egésszé, egységessé, esztétikailag magasabb értékűvé tételének kényszere. Írhatnám, hogy a 25 év… a felkészültség… a tapasztalat, de az az igazság, hogy kivétel nélkül a tárgyak mondták meg mindig a kezelés módját, és ha hallgattam rájuk, mindig valami csoda történt. Meg kellett tanulnom szóra bírni és meséltetni a tárgyakat. Azóta is nagy a nyüzsgés körülöttem és csak látszólag csendes ez a szakma. Csodás történeteket mesélnek őskori kerámián talált ujjlenyomatok, képkeret fonákjára ragadt korabeli napilap, egy báli legyezőre írt táncrend Heltai aláírásával… és sorolhatnám a történeteinket. De beszéljenek helyettem inkább a restaurált tárgyak…